Birtokolsz és uralkodsz rajtam, még egy kávézóba sem mehetek el egyedül

Annyira szeretném, hogy csodás napod legyen és mindent, de mindent azért teszek, hogy minden jó legyen neked ma, hogy neked csak pihenni kelljen, szabadon megtehess bármit, amihez csak kedved van, és semmire ne legyen gondod.

Tudom, mire vágysz, mit szeretsz és ezt mind-mind meg akarom adni neked, ezért is ültem ide, amíg fő az ebéd, a kedvenced – mosolyog rám –, csak, hogy megsimogassalak, mert tudom, mennyire szereted a gyengéd érintéseket, és én olyan nagyon szeretlek téged, édesem, és ki akarom ezt fejezni számodra minden módon. Mindennél jobban szeretlek, Olíviám! – hajol egészen közel a fülemhez, aztán megpuszilja az arcomat, engem meg kiráz a hideg.

Furcsán érzem magam. Kavarognak a gondolataim és az érzéseim. Hiszen tényleg mindent megtesz értem. A kedvencemet főzi, és egész nap körülöttem ugrál. De nem! Dehogy! Nem tudja, mire van szükségem! Erre neki van szüksége, nem nekem! Szabadon? Bármit? Hiszen még a mosdóba se tudok elmenni nélküle! Vagy hálátlan vagyok? Rosszul látom a dolgokat? Nem! Én nem szeretem, ha folyton rám tapad! Utálom, ha mindig simogat!

Mindennek úgy kell történnie, ahogy ő akarja. Állandóan árad felém, és ha nem tükrözöm vissza, vagy ha nekem épp nem olyan a hangulatom, akkor jön a műsor.Olyankor elképesztően hibásnak és hálátlannak érzem magam. Mindent úgy forgat, ahogy a kedve tartja. Ő elképzeli, hogy nekem mi a jó, én mit szeretnék, de ez csak az ő fejében létezik. Vagy nem így van? Megőrültem? Tényleg velem van a baj? Már semmit se tudok. Valami feszít belülről. Olyan, mintha kívül lennének az idegvégződéseim. Csak fekszem ott némán és mereven. Simogat. Rám tapad. Túl közel van! Nem bírom! Végül feláll, a konyhába megy. Egyedül maradok. A zavaros gondolataimmal. Azt hiszem, meg fogok őrülni. Vagy lehet, hogy már meg is őrültem?

Elszundíthattam, mert Krisztián hangjára ébredek, szól, hogy kész az ebéd. Az asztalnál mellém ül, és folyton megérint evés közben. Nincs étvágyam. Az étel ízét sem érzem. Mégis erőt veszek magamon, és eszem. Inkább, minthogy megetessen. Egyfolytában beszél hozzám, mosolyog, mintha minden tökéletesen rendben lenne. Igyekszem válaszolgatni, de erősen akadozik a kommunikációm. Elképesztően hosszú időnek érzem, mire úgy ítéli meg, végeztünk az ebéddel.

– Mihez van kedved délután? – kérdezi tőlem, miközben leszedi az asztalról a terítéket.

– Szeretnék elmenni, meginni egy kávét Borival – magam sem tudom, honnan vettem a bátorságot a mondathoz, csak azt tudom, ki kell jutnom innen.

Látom, ahogy megáll mozdulat közben. Nem tudom pontosan, hogyan fog reagálni, de abban biztos vagyok, baj lesz belőle. Eldöntöm, nem adom meg magam. Harcra készen várom, mi következik.

– Édes, azt beszéltük meg, ma kettesben leszünk és csak pihenünk. Nem lehetne másik napra áttenni a kávézást?

Erre nem számítottam. Kedves maradt.

– Azt mondtad, azt tehetem, amihez kedvem van – felelem merészen –, és én szeretnék meginni a barátnőmmel egy kávét.

Visszateszi az asztalra, ami a kezében van. A teste megmerevedik, jobb kezével a hajába túr, bal keze ökölbe szorul. Belém mar a félelem.

– Rendben – feleli. – Készülj össze, elviszlek.

Pár másodpercig gondolkodnom kell. Hol a csapda? Aztán persze azonnal ráeszmélek: naná, nem mehetek el egyedül.

– El tudok menni magam – felelem dacosan, és tudom, provokálom őt.

– Édesem – hajol hozzám –, szívesen elviszlek. Amilyen fáradt vagy, jobb, ha nem vezetsz –, és csókot nyom a fejem búbjára. Érzem, hogy vesztésre állok, de nem tudom elcsípni miért. Felpattanok.

– Hát már egyedül se mehetek sehova?! – kiabálom. Azt hiszem, meg fog ütni. Látom a szándékát. Bárcsak megtenné! Akkor lenne valami fizikai nyoma, mit tesz velem! De teljesen összezavar, mert nem, hogy nem teszi meg, hanem a hangja csöpög a kedvességtől és a jó szándéktól, amikor megszólal:

– Szerelmem, két alkoholos koktélt ittál meg, így nem igazán jó ötlet vezetni.

Már tudom, vesztettem, bár fogalmam sincs, hogyan. Valaki bennem mégsem hagyja, hogy feladjam.

– Akkor taxit hívok! – nézek egyenesen a szemébe, és látom, ahogy megvillan benne valami, de mire valóban érzékelhetném, eltűnik. Lehet, hogy rémeket látok?

– Édesem – lép hozzám, miközben magához húz –, nagyon szívesen elviszlek, ha kávézni szeretnél menni, semmi szükség taxira. Tudod, hogy mindig és mindenben számíthatsz rám.

Eltörök. Hiszen kedves, türelmes. Biztosan rosszul érzékelem a dolgokat. Valami baj van velem! Valami nagy baj!

Forrás: she.hu